Néprajzi, helytörténeti kutatások bizonyítják, hogy a szegedi ferences kolostor kertjéből terjedt el egész Magyarországon a paprika. Több tényező révén kap szegedi karaktert a fűszernövény: a termesztéshez a legmegfelelőbb tiszai öntés talaj, annak kitűnő tápanyaga és vízháztartása, továbbá az évi 2500 óra napsütés, amely e tájra éghajlati tényezőként jellemző. A természeti tényezők után az emberi oldal is sokat számít: egyrészt a szakértelemmel végzett szelekció, illetve nemesítés és fajta-kitenyésztés, másrészt pedig az a sok évszázados tapasztalat, amely a feldolgozás minden fázisában érvényre jut a mai technológiában is. A paprikát az alsóvárosi feketeföldeken, majd később a tanyavilágban is 5000-6000 holdon több mint 5000 család termesztette.
A hagyományok szerint a paprikaültetést (amit errefelé rakásnak is neveznek) a palántanevelés után Antal-napig (június 13.) fejezték be. A paprikaföldet háromszor kapálták, a „szödést” pedig Kisasszony-nap (szeptember 8.) után kezdték. A leszedett paprikát az eresz alá vagy az udvarra terítették szikkadni, majd füzérekbe fűzték, és a házak falára függesztették száradni, végül az őrlés következett. Fontos élvezeti szempont, hogy a paprika csíp-e vagy sem. Ez az 1930-as évekig nem lehetett kérdés, ugyanis eredetileg mindegyik tő csípős volt, de a század elején találtak egy genetikailag eltévedt, nem csípős palántát, amit továbbnemesítettek. A paprika termesztésével foglalkozó családok főképp a monarchia idején kiemelkedő jövedelemre tettek szert, és a paraszti polgárosodás élén jártak. Alsóvárostól Röszkéig terjedtek a hatalmas paprikaültetvények, Szegeden és környékén sok ezer gazdának, napszámosnak, valamint több paprikamalomnak és kereskedőnek biztosítva komoly megélhetést.
Demetrius Harris Womens Jersey
Skip to content
